| We need Your Support. Make a Donation now! or |  |
BIZTONSÁGPOLITIKA
Katona Magda
Beludzsisztán, a nyugtalan tartomány
A cikk szerzõje, politikatudomány kandidátusa, a közép-ázsiai térség elismert szakértõje egy olyan témakör tudományos igényû felvázolására vállalkozott, amely a magyar szakemberek számára szinte teljesen ismeretlen: az Afganisztántól délre, Pakisztán és Irán határán elterülõ „terra incognita”, Beludzsisztán képét vetíti az olvasó elé. Ma, amikor a biztonság egyre inkább oszthatatlanná válik, a biztonságot fenyegetõ veszélyek pedig globalizálódnak, egyetlen térségrõl sem mondhatjuk, hogy számunkra nem érdekes. Nyilvánvalóan ez a helyzet a cikkben ismertetett régió esetében is, amely ráadásul valóban érdekfeszítõ történelemmel, politikai színképpel és aktuális biztonságpolitikai összefüggésekkel „dicsekedhet”.
Az afganisztáni és iraki változások, valamint a Perzsa-öböl erõviszonyainak átrendezõdése következtében a regionális vetélkedés Afganisztán területérõl fokozatosan áttevõdik Beludzsisztán területére, amely mindenekelõtt a hagyományos indiai–pakisztáni rivalizálás színtere. Ehhez járul a térség fokozódó jelentõsége az iráni és az iraki események alakulásában és a terroristák elleni afganisztáni hajtóvadászat befejezésében.
A konzervatívok manipulált iráni választási gyõzelme és az Amerika-ellenes retorika felerõsödése ellenére kicsi annak a valószínûsége, hogy Irán ellen közvetlen amerikai támadás indul, ám a teokratikus állam politikai viszonyainak megváltoztatásában, a belpolitikai változások indukálásában Beludzsisztán területének jelentõs szerep jut. Az iráni ellenzék legnagyobb erejét, a Mudzsáhidín-e Khalq gerilláit iraki területrõl titkos akciók során áthelyezték a pakisztáni Beludzsisztánba, ahol táborokat kaptak. Pakisztáni és iráni Beludzsisztán területérõl szemmel tudják tartani az iraki síitákat, és együtt tudnak mûködni szekularizált iraki partnereikkel is.
Beludzsisztán stratégiai jelentõségével tisztában vannak az iráni és pakisztáni héják, az al-Kaida és az újjászervezõdõ tálibok is. 2001 õszén a legnagyobb politikai erõt Pakisztán pastun és beludzs tartományaiban még a szekularizált modern pártok jelentették, ám elszalasztott történelmi lehetõségeiket a pakisztáni héják – az iszlám ellenzéki koalíció, az MMA választási elõretörése révén – kihasználták. 2002 októberében a pastunok lakta Északnyugati Határtartomány törvényhozásához hasonlóan a beludzsisztáni törvényhozásban is többségbe kerültek a fundamentalista iszlám pártok képviselõi. Az ujjászervezõdõ tálibok – beleértve legprominensebb vezetõiket is – keresztül-kasul járkálnak Beludzsisztánon, a tartomány központjában, Quettában táborokat, toborzóhelyeket, madraszákat (militáns szemináriumokat), irodákat tartanak fenn, ott ülésezik új tíztagú vezetõ tanácsuk, újságokat, videó- és hangkazettákat adnak ki és sajtókonferenciákat tartanak. A pakisztáni hatóságok mindezt eltûrik annak fejében, hogy kikényszeríthessék: Pakisztán ismét beleszólhasson az afganisztáni események alakulásába.
Az MMA és a tálibok további térnyerését ugyanakkor csak a jelenleg háttérbe szorult szekularizált pakisztáni (mindenekelõtt a pastun és beludzs) politikai pártok ismételt erõre kapásával lehet megállítani.
Mindennek során Beludzsisztán nevét világszerte megtanulják a biztonságpolitika iránt érdeklõdõk. A jelenlegi helyzet jobb megértéséhez mindenekelõtt tekintsük át Beludzsisztán geopolitikai viszonyait és történelmét.
Beludzsisztán és lakói
Mint fentiekbõl láttuk, a beludzsok által lakott térség, Beludzsisztán óriási stratégiai jelentõséggel bír. Területe Közép-Ázsiát, valamint az eurázsiai térséget köti össze a Perzsa-öböllel, valamint a Közel- és Közép-Keletet az indiai szubkontinenssel. Területe nyugaton az iráni Khorászán tartományban, Masadtól délre kezdõdik, és lehúzódik a Perzsa-öbölig. Pakisztánban az Északnyugati Határtartományban, valamint Szindh és Pandzsáb tartományokban is laknak beludzsok.
Beludzsisztán kopár vidék, lekopott, dombos õsmasszívum, félsivatag, teljesen sivatag, vagy mocsaras vidék. Ám területén jelentõs nyersanyagok: földgáz, kõolaj, vasérc, kén, arany, márvány és króm találhatók, jórészt kiaknázatlanul. Az Indiai-óceán mentén fekvõ jégmentes kikötõk tovább növelik a beludzs területek vonzerejét, hiszen innen ellenõrizhetõ a Hormuzi-szorost a Távol-Kelettel összeközõ, érzékeny olajút és stratégiai utánpótlási útvonal.
A beludzsisztáni régió meglehetõsen gyéren lakott. Területe fontosabb, mint lakói. Ám a terület felértékelõdése óhatatlanul megnöveli lakóinak ázsióját, így ismét elõtérbe kerül az 1990-es években, a baloldali afganisztáni rezsim 1992-es bukását követõen elfelejtett beludzs nemzeti mozgalom.
Pakisztánban a beludzsok a lakosság 4%-át alkotják, de az ország területének 42%-án laknak. Hasonló arányt mutatnak Iránban is, ahol a lakosságnak mindössze 2%-át teszik ki, de az ország területének mintegy negyedén élnek. Napjainkban Iránban kétmillióra teszik számukat, Iráni–Beludzsisztánban, zömmel Szísztán tartományban a beludzsok összefüggõ tömbben élnek, ahol a lakosság 86%-át alkotják.
A beludzsok többsége pakisztáni Beludzsisztán keleti részén él. Sok beludzs él Pandzsábban és Szindhben, és az Északnyugati Határtartományban is. Karacsiban is jelentõs a beludzs kolónia. Ezek az arányok nemcsak a beludzsok laza településszerkezetét tükrözik, hanem a nagy mértékû elvándorlást is.1
Beludzsok Afganisztán déli peremén is élnek, ahol az 1979-es, félbemaradt népszámlálás hatvanezerre becsülte õket.2 Más források szerint Afganisztánban az 1950-es években mintegy kétszázezer beludzs lakott, Indiában ötvenezer, Türkmenisztánban húszezer, Ománban pedig tízezer.3 További becslések szerint Pakisztánban 4.350.000, Iránban pedig 1.420.000 a számuk, összesen 5.980.000 fõ.4 Az afganisztáni beludzsok számának becslésénél a nagy eltérésnek nemcsak az az oka, hogy huszonöt éve volt az országban az utolsó, sikertelen cenzus, de a háborús és politikai természetû migráción túlmenõen az állattartó, nagy távolságban mozgó, ún. „nagy nomádok” gyanánt végzett szezonális migrációjuk az országhatárok peremén zajlik.
Beludzsok Afganisztán délnyugati részén, Nimroz tartományban (Zarandzs és Csahar Burdzsak térségében) élnek. Szinte teljes mértékben ki tudnak vonulni az országból, illetvbe nagy tömegeket tudnak behozni. 1979/80-ban számos törzsük elhagyta Afganisztánt. 1987/88-ban a kandahari szõnyegbombázások elõl is tömegesen vonultak ki az országból. 1995/96-ban nagy számban szivárogtak vissza Afganisztánba a tálibok által ellenõrzött körzetekbe, különösen a kandahari tartomány déli részébe. Egyes törzsi egységeik Afganisztán északi részein kezdtek nomadizálni, felhúzódva Farah térségébõl a herati tartományba.
A beludzsok között dravida hidat alkot a brahui népcsoport. Pakisztánban Szaraván és Dzsalaván körzetében, valamint Quettától északra és délre Lasz Bela határáig, az afganisztáni Csahanszur körzetéig találhatók. A brahuik számát Iránban 1983-ban tízezerre, Pakisztánban 1981-ben másfél milliónyira becsülték.5
Beludzsisztán a legelmaradottabb pakisztáni tartomány. A mezõgazdasági növekedés itt volt a legalacsonyabb, az utóbbi huszonöt év átlagában mindössze 3,5%, míg Pandzsábban a 6%-ot is meghaladta. Nyugat-Pakisztán költségvetésének mindössze 2,2%-át ruházták be Beludzsisztánban, ahol Nyugat-Pakisztán iparának csak 0,5%-a volt található. Tovább élnek a prekapitalista maradványok. Igen siralmas a helyzet az oktatásügy területén is. 1970-ben Beludzsisztánban mindössze 1180 elemi iskola, 120 alapfokú középiskola, 58 középiskola és hat college mûködött.6 Számuk 2000-re is mindössze 20%-kal gyarapodott.
Beludzsisztán története
Amikor az arabok nyugaton benyomultak a Szászánida perzsa birodalom területére, és miután Muhammad Ibn Qászim 711-ben meghódította egész területét, Beludzsisztán a X. század második feléig az arab kalifátus része lett. A XI. században a szeldzsukok katonai fellépése idézett elõ beludzs mozgást Makrán irányába. Beludzsisztán 1219-tõl Szultán Mohamed khívai kán fennhatósága alá került. 1223-ban Dzsingiz kán fia, Csagatáj vezetésével söpört végig a mongol invázió a beludzsok területén délen egészen Makránig. Ezt több mongol betörés követte. A mongolok hanyatlását követõen, a XIV. században a brahuik alapítottak fejedelemséget, Kalat kánságot. A beludzsok a XVII–XVIII. század fordulóján tûntek fel Kandahár térségében, mint a Durráni afgán törzsfõk földbérlõi. A XVIII. század közepétõl települtek be a mai Afganisztán más körzeteibe is. Az Afganisztánt meghódítani készülõ brit gyarmati terjeszkedés a XIX. század közepére elérte Beludzsisztánt is. 1839-ben az elsõ angol–afgán gyarmati háború elõkészületeként a britek politikai ügynököt küldtek Kalatba és rábírták Mehráb Khán brahui törzsfõt, hogy támadjon a kalati beludzs fejedelemségre. A britek garnizont létesítettek Quettában, és a támadást követõen vazallus uralkodót ültettek Kalat trónjára. A britek – csúfos kabuli vereségüket követõen – 1842-ben kiüríteni kényszerültek a quettai helyõrséget is.
1847–1858 között Beludzsisztán és Felsõ-Szindh John Jacob tábornok felügyelete alá tartozott, aki 1854-ben elsõ ízben kötött egyezményt a kalati kánnal. Ebben a szerzõdésben Naszír Khán kénytelen volt elismerni a brit fennhatóságot. A britek azonban törzsi felkelések sorának leverésével is igen nehezen tudtak uralmuknak érvényt szerezni. 1863-ban Beludzsisztánban britellenes, általános nemzeti felkelés bontakozott ki, amely elsöpörte a vazallus uralkodót. 1873-ban a britek visszavonták politikai megbízottjukat és elismerték a kalati kán névleges fennhatóságát.
1866-ban Robert Sandoman lett a térség helyettes brit fõbiztosa, aki sikeresen közvetített az egymással állandó harcban álló Bugti és Marri törzsek között, ezért egy év múlva a brit korona megbízta, hogy létesítsen baráti kapcsolatokat Beludzsisztán törzseivel. 1875-ben Sandoman õrnagy megkötötte a Mastung-szerzõdést Kalat kánjával, amely formálisan elismerte a brit fennhatóságot. 1876-ban megkötötték a második szerzõdést, melynek értelmében megalakult Brit–Beludzsisztán politikai ügynökség, amely közvetlenül a brit–indiai alkirályhoz tartozott. Sandoman lett az elsõ brit politikai ügynök, aki Quettában székelt. Mivel Beludzsisztán egy része már korábban „bérelt földekként” brit közigazgatás alá került, 1871-ben a brit birodalom, Perzsia és Kalat kánság képviselõinek megállapodása gyanánt létrejött a Goldsmid-szerzõdés. Ennek értelmében került sor 1872–73-ban Perzsia és Beludzsisztán határainak kijelölésére az óceán partjától, Gvadar kikötõtõl északra Kuhakig. 1872-ben angol–perzsa–afgán vegyes bizottság alakult, amely Szisztán egy részét Afganisztánnak juttatta. A britek az Afganisztánt félgyarmati sorba döntõ gandamaki egyezmény révén hamarosan közvetlen igazgatásuk alá vonták ezeket a területeket.
1871-ben került sor a Goldsmid-vonaltól északra a Holdich-vonal meghúzására, vagyis Perzsia és Beludzsisztán határa északi szakaszának kijelölésére Kuhaktól északi irányba, ezzel megtörtént Beludzsisztán felosztása Perzsia, Afganisztán és a brit–indiai gyarmatbirodalom között. A britek a megszerzett beludzs területeket Brit–Beludzsisztán néven összevonták a már korábban megszerzett „bérelt földekkel”. Néhány fejedelemség névleges függetlenségét meghagyták, közülük a legjelentõsebb Kalat volt. Ezekben a kánságokban az uralkodó döntéseit brit rezidens bírálta felül, a fõbb irányítási munkákat pedig brit politikai ügynökök végezték.
A beludzs nemzeti mozgalom és a modern politikai pártok
A brit korona uralma alatt is Beludzsisztán a brit–indiai gyarmatbirodalom legelmaradottabb területe maradt, amelyet továbbra is prekapitalista viszonyok dominanciája jellemzett. 1903-ban egész Beludzsisztánban huszonkét elemi és két középiskola mûködött. Még 1944-ben sem haladta meg az összes iskolák száma a nyolcvanat. Csak 1926–29 között szüntették meg hivatalosan a rabszolgaság intézményét. Igen nagy méreteket öltött a beludzsok kivándorlása fõleg Karacsiba, ahol többszázezeres beludzs kolónia alakult ki. Pakisztán megalakulása idején, 1947-ben már több beludzs élt ott, mint Beludzsisztánban (1951-ben a beludzs írástudók nagy része, 2104 fõ Beludzsisztán határain kívül élt, a legtöbben Karacsiban).
Az 1930-as évektõl jelentek meg beludzs nacionalista társaságok. 1926-ban Kalatban alakult meg az elsõ Andzsumán-i Iszláh-i Kalat (Kalati Reformtársaság) néven. 1930–31-ben az északkelet-beludzsisztáni Musztangban alakult egy másik Andzsumán-i Ittihád-i Baludzsán (Beludzs Egység Társasága) néven, amely a brit gyarmati iga lerázását, Beludzsisztán egyesítését tûzte ki célul. Kapcsolatban állt a pastunisztáni nemzeti mozgalommal, támogatásának köszönhetõen 1932-ben tartották meg a beludzs nacionalisták elsõ tanácskozásukat. 1937-ben alakult meg a Kalati Nemzetállami Párt (Kalat National State Party). 1946-ban alapították az Andzsumán-i Iszláh-i Baludzsán (Beludzs Reformtársaság) szervezetét. 1936–38-ban látott napvilágot az elsõ beludzs újság Isztiqlál („Függetlenség”) címen, amely Kalat és egész Beludzsisztán függetlenségéért szállt síkra. A nemzeti irodalom a második világháború után indult fejlõdésnek, jelentõsebb beludzs írók Gul Khán Naszír és Azad Dzsamaluddin.
A második világháború éveiben mind a Nemzeti Kongresszus Pártnak, mind a Muzulmán Ligának helyi szervezetei alakultak Beludzsisztán területén. Azt követelték, hogy az összes közvetett vagy közvetlen formában brit uralom alatt álló beludzs területeket egyetlen autonóm tartományba szervezzék a megalakítandó új iszlám állam, Pakisztán keretein belül. Ez az irányzat elsõsorban Brit–Beludzsisztán központjában, Quettában talált követõkre.
A második világháborút követõ idõszakban a beludzs nemzeti mozgalomban három tendencia érvényesült: az autonómista, a függetlenségi, valamint a Kalat fejedelemséget támogató irányzat.
Az autonómista irányzatot a fentiekben ismertetett Beludzs Reformtársaság, a Beludzs Egység Társasága, valamint a Kalati Reformtársaság képviselték. A függetlenségi irányzat hívei a Kalati Nemzetállami Párt körül tömörültek, teljes függetlenséget követeltek az összes beludzs területeknek, beleértve Iráni–Beludzsisztánt is.
A kalati uralkodó és hívei Kalat kánságból kívántak önálló államot alakítani. Ezt a tervet az „oszd meg és uralkodj” elve alapján kezdetben a britek is támogatták. A referendumról rendelkezõ Mauntbattan Dekrétumot Quettában 1947. június 29-én tették közzé, amely csak India és Pakisztán között engedett választást. A Kalati Nemzetállami Párt hívei és Ahmad Jár kalati kán arra szólították fel a fejedelemség lakóit, hogy önálló nemzeti állam megalakításáért szálljanak síkra, és a választásokon a függetlenségi irányzat híveit juttassák be a helyi parlamentbe. A megváltozott kül- és belpolitikai körülmények hatására azonban Ahmad Jár lemondott az önálló állam gondolatáról, és 1948. március 27-én a Pakisztánhoz való csatlakozás mellett döntött. A kánság a belügyekben az új állam megalakulása után is megtarthatta autonómiáját. Az uralkodót kiemelt apanázs és továbbra is uralkodói cím illette meg, a vele járó kiváltságokkal együtt. 1952. február 11-én megalakult a Beludzs Fejedelemségek Uniója a pakisztáni állam keretein belül, amelynek feje a kalati kán lett. Kalat, Lasz Bela és több kisebb fejedelemség tartozott az unióhoz.
A függetlenségi irányzat azonban ebbe nem nyugodott bele. 1948 tavaszán gerillaháború kezdõdött Kalat teljes függetlenségéért. Fegyveres ellenállásuk hatására 1949. március 11-én a pakisztáni hatóságok kénytelenek voltak felállítani Beludzsisztán Konzultatív Tanácsát, amelynek feladata a tartomány közigazgatási kérdéseinek, a tartományi autonómia feltételeinek, valamint a gazdasági fejlesztés lehetõségeinek vizsgálata volt.
Ekkor még a beludzs nemzeti mozgalomban túlsúlyban voltak a tradicionális társadalmi elemek. A törzsfõk segítségével került felállításra a Beludzs Törzsek Uniója nevû szervezet, amely együttmûködött a pakisztáni hatóságokkal. Élén Mohamed Khán Dzsorezai állott.
Beludzsisztán továbbra is õrizte mezõgazdasági arculatát. Azokon a területeken, ahol a britek bérelt földjei voltak, hatalmas ületevények jöttek létre, ahol a bérmunkások szinte rabszolgasorban sínylõdtek. A tartomány fejlesztését a központi kormányzat elhanyagolta. Érintetlen maradt az agrárstruktúra a törzsfõkkel, akik a pandzsábi tõke szorítását, terményeik értékesítési esélyeinek csökkenését a belföldi piacokon rablógazdálkodásal próbálták ellensúlyozni. Ehhez járultak a központi kormányzat stratégiai célú földkisajátításai, amelyek során a parasztokat a hadsereg alakulatai elûzték földjeikrõl, házaikat bulldózerrel lerombolták, falvaikat lebombázták. 1950-ben a Marri törzs területén bontakozott ki fegyveres parasztmozgalom a központi kormányzat földfoglaló akciói és a helyi földbirtokosok zsarnoksága ellen. Megalakították a Mazlum Partyt, az Elnyomottak Pártját. Az agrármegmozdulás leverésében maguk a beludzs törzsfõk jártak az élen.
Beludzsisztánon kívül is beludzs nacionalista társaságok alakultak, Karacsiban a Baludzs Díván (Beludzs Társaság), Észak-Szindhben az Andzsumán-i Iszláh-i Baludzsán (Beludzs Reformtársaság) és Pandzsábban az Andzsumán-i Baludzs (Beludzs Társaság).
1952–1954 között ezek a beludzs szervezetek megalakították az Össz-Pakisztáni Beludzs Ligát, és szövetségre léptek a Muzulmán Ligával, a pakisztáni hatóságokat kiszolgáló helyi törzsfõkkel. Az Össz-Pakisztáni Beludzs Liga és a Beludzsisztáni Diákszövetség a Pakisztánhoz tartozó összes beludzs területek közigazgatásának egyesítését, Beludzsisztán gazdasági és kulturális elmaradottságának felszámolását, a megfelelõ öntözési rendszer kialakítását, a beludzs nyelv oktatási nyelvvé tételét, az iskolahálózat fejlesztését, Quettában és Kalatban nemzeti egyetemek létesítését, a mezõgazdaság és a közigazgatás szerkezetében meglévõ prekapitalista maradványok felszámolását, az állami tisztségek betöltésénél a beludzsokkal szemben alkalmazott diszkrimináció megszüntetését követelték.
Az ötvenes évek elején a pakisztáni kormány One Unit terve a négy nyugat-pakisztáni tartomány összevonását célozta meg. 1954-tõl a beludzs nemzeti mozgalom felvette a harcot a One Unit terv ellen, és a beludzs területek egységes autonóm tartománnyá szervezését követelte. Ezen a platformon egyesültek a beludzs nacionalista szervezetek egy párttá, az Usztaman Gall (Hazai Párt) soraiba.
Noha a nyugat-pakisztáni tartományok egyesítését nem tudták megakadályozni, a központi kormányzat bizonyos tekintetben mégis meghátrálni kényszerült. 1957-tõl Beludzsisztánban bevezették a beludzs nyelv használatát, ez az intézkedés már néhány év alatt éreztette kedvezõ hatását. 1961-re pakisztáni Beludzsisztánban az írástudók száma több mint hétszeresére nõtt az 1951-es állapothoz képest, 2100 fõrõl 15.300 fõre.7 Az Usztaman Gall hamarosan kapcsolatba lépett a One Unit ellen harcoló többi párttal, 1956-ban fúzionált a Pakisztáni Nemzeti Párttal, 1957-ben szövetségükbõl megalakult a Nemzeti Awami Párt, amely egyre nagyobb népszerûségre tett szert a pastunok és a beludzsok által lakott területeken. 1958-tól az Usztaman Gall neve Hazai Köztársasági Párt (Dzsomhúrí Watan Party) lett.
Ajub Khán katonai kormányzata gazdasági reformokat, széles körû fejlesztési programot hirdetett meg. Ezek azonban Beludzsisztánt alig érintették, amely továbbra is Pakisztán mostohagyermeke maradt. Egyre szélesebb méreteket öltött a beludzsok elégedetlensége. 1963 õszén a Hazai Köztársasági Párt kettészakadt, egy része Beludzs Nemzeti Párt néven folytatta tevékenységét. Utóbbi felemelte szavát a Karacsi–Teherán–Ankara tengely létrehozása és CENTO-támaszpontok létesítése ellen Quetta és Kalat térségében, a Karacsi és az iráni Zahedán közötti útépítés, és mindezek miatt a törzsi földek kisajátítása ellen. E párt állt a beludzsok nemzeti elégedetlenségének az élére, amely hamarosan fegyveres harccá alakult. A felkelés ezúttal a Bugti törzs országában, Dzsalaván és Szaraván térségében robbant ki és 1964 nyarától országos méretet öltött, partizánháborúvá alakult.
A harcok iráni Beludzsisztánra is átterjedtek. 1964 õszén a pakisztáni és az iráni kormány megegyezett, miszerint koordinálják tevékenyégüket és segítséget nyújtanak egymásnak a beludzs felkelések leverésében. Helyenként még a határállomást is eltávolították, hogy a felkelõket üldözõ kormánycsapatok akadálytalanul a másik ország területére léphessenek.
1966-ra a két ország hadseregének összehangolt akciói következtében mindkét oldalon elcsitultak a harcok. A beludzs nemzeti mozgalom dezintegrálódott. A pakisztáni hatóságok taktikai okokból látszat-engedményekhez folyamodtak. Kiengedték a börtönbõl a beludzs nemzeti mozgalom vezetõit, de a várt eredmény ellenkezõje történt: a partizánháború újult erõvel folytatódott. 1967 tavaszán ismét bebörtönözték a beludzs vezetõket, ez azonban újra csak olaj volt a tûzre. 1967 nyarán az Usztaman Gall új, az eddiginél radikálisabb programmal állott elõ: demokratikus agrárreformot követelt, a bérleti jog eltörlését, autonómiát Beludzsisztánnak és demokratikus szabadságjogokat egész Pakisztánnak.
Brit-Indiában illetve Pakisztánban a beludzs nemzeti mozgalom kibontakozását elõsegítette, hogy vállvetve harcolt a fejlettebb pastun nemzeti mozgalommal, annak kedvezõ befolyása alatt állt.
1968-ban Wali Khán vezetésével ujjászervezõdött a Nemzeti Awami Párt, amelynek 1969. február 17-én megalakult a beludzsisztáni frakciója. Pártjuk követelte a katonai diktatúra felszámolását, általános választások kiírását, szövetségi parlament felállítását, a One Unit program megszüntetését, demokratikus jogalkotást, a polgári szabadságjogok biztosítását, a politikai foglyok szabadon bocsátását. Az 1960-as évek végére Beludzsisztánban is egyre szélesebb körû tiltakozás bontakozott ki négy nyugat-pakisztáni tartomány egyetlen közigazgatási egységbe tömörítése, a One Unit terv ellen. 1968-ban Quettában megalakult a „One Unit Elleni Harc Frontja”, amelyet a fentiekben ismertetett szervezetek alakítottak. A Nyugat-Pakisztán összes tartományában kibontakozott és egyre terebélyesedõ tiltakozás 1969 októberében a katonai kormányzat lemondását eredményezte, általános választásokat tartottak. A megalakult szövetségi parlamenti kormány likvidálta a One Unit tervet, 1970. április 1-jén Nyugat-Pakisztánban ismét négy tartományt hoztak létre.
A beludzs nemzeti mozgalom a középkori állapotok radikális felszámolását követelte, és közeledett a katonai rezsim polgári ellenzékéhez. 1971-ben a Nemzeti Awami Párt szövetségre lépett Zulfikár Ali Bhutto Néppártjával, amely azonban már hatalomra jutása elõtt is vonakodott elismerni a tartományok autonómia-követeléseit. Igy 1972-ben a két párt között szakításra került sor. 1973-ban – hatalomra jutásakor – ugyan Bhutto kénytelen volt megadni az ígért tartományi autonómiát, nem sokkal késõbb azonban ezt megszüntette. 1974-ben a tartományi kormányzat megszüntetése, vezetõik bebörtönzése miatt a beludzsok ismét fegyvert fogtak. A harcok átterjedtek iráni Beludzsisztánra is. A pakisztáni kormányzat csak az iráni sah csapataival együttmûködve, 1977-re tudta leverni a felkelést.
Az 1970-es évek közepétõl a beludzs nemzeti mozgalomban két irányzat érvényesült, az autonómista és a függetlenségi. Elõbbi Pakisztánon belül tartományi autonómiát követelt Beludzsisztánnak, szorosan együttmûködött a pastun nemzeti mozgalommal, elsõsorban Wali Khán pártjával.
A függetlenségi irányzat az 1974–77 között kibontakozott gerillaháború alatt fejlõdött ki. A felkelõk tulajdonképpen az 1960-as évektõl nem is tették le a fegyvert. Ez a szeparatista mozgalom – a Beludzsisztáni Nemzeti Front – ultrabalos elemeket is tartalmazott, akik kapcsolatban álltak a Perzsa-öböl gerillamozgalmaival.8 Az 1973–78 között pakisztáni és iráni Beludzsisztánban koordináltan kibontakozó harcokat a két állam csapatai 1978-ban csak együttes erõvel tudták leverni.
Bhutto elnök bukásának egyik fontos tényezõje volt a Beludzsisztánban alkalmazott kemény kéz politikája. A beludzs nemzeti mozgalom pedig – a Pakisztánban élõ többi nemzetiséghez hasonlóan – nem volt képes idejében felismerni a katonai diktatúra veszélyét.
Ziaul Hak katonai diktatúrája idején, az 1980-as években a pastunisztáni mozgalom egyes prominensei Kabulban éltek, ott székelt a Beludzs Nemzeti Párt vezérkara is, amely ekkorra autonómistából függetlenségpártivá vált. 1986-tól, miután Nadzsibullah hatalomra jutott Afganisztánban, szervezetük a Beludzsisztán Ideiglenes Kormánya nevet viselte. A szovjetek igyekeztek kiaknázni a beludzs nemzeti mozgalom baloldaliságát, hogy jégmentes kikötõt szerezzenek az Indiai-óceánon.9
Az elszalasztott lehetõség
2001 õszén a szekularizált pártok támogatottsága Beludzsisztánban magasabb volt mind az iszlám pártokkal szemben, mind a katonai diktatúra hívei ellenében. Ez az arány azonban nem egészen egy év alatt megfordult. 2002 októberében mind az Északnyugati Határtartományban, mind Beludzsisztánban a helyi parlamentekben túlnyomó többséget szerzett a radikális iszlám pártok választási szövetsége, a Madzslisz-i Muttahida Amal (MMA), vagyis Akcióegység Tanácsa. A szövetségi parlament helyeinek pedig 25%-át birtokolja, holott korábban az iszlám pártok összesen sem tudtak soha a képviselõi helyek 5%-ánál többet megszerezni.
Ezeket a szekularizált pártokat paradox módon mind Beludzsisztánban, mind a pastunisztáni térségben – akárcsak az afganisztáni baloldali pártokat – a 2000 decemberi, a tálibok utáni afganisztáni politikai rendezést felvázoló bonni konferencia szorította háttérbe. A konferencia a mudzsáhid hadurakat hozta vissza Afganisztánba, restaurálva azokat a körülményeket, amelyek kedveznek a tálibok és más vallási szélsõségesek kibontakozásának. Nem a szekularizált beludzs pártok vesztettek erejükbõl, hanem a körülmények változtak. Éppen ezért célszerû megismerkedni ezekkel a pártokkal, mint olyan erõvel, amellyel a közeljövõben elkerülhetetlenül számolni kell.
A legnagyobb a Beludzs Nemzeti Párt, amelynek vezetõi: Sardar Akhtár Mangal és Ghausz Bizendzso. Nacionalista, szekularizált párt, 1963-ban alakult. Egyes vezetõi a 70–80-as években kacérkodtak a marxizmussal, és élvezték a kabuli kormányok támogatását. Ma már ez a párt sem szeparatista, noha az 1970-es évek végén harcosai Beludzsisztán elszakadásáért harcoltak.
A Hazai Köztársasági Párt (Dzsomhúrí Watan Party) vezetõje Akbar Khán Bugti. Beludzs nacionalista párt, amely 1958-ban alakult, a katonai hatalomátvétel és a beludzs törzsek földjeinek kisajátítása, a területükön történõ támaszpontépítések ellen. A korábbi Brit-Beludzsisztán és az Északnyugati Határtartomány beludzs lakossága körében bír befolyással.
A Beludzsisztáni Nemzeti Mozgalom (Baluchistan National Movement) élén dr. Hádzsí Baludzs áll. Ez a szervezet elsõsorban a hajdani Kalat khánság területén tevékenykedik.
A Pastunisztáni Nemzeti Awami Párt a beludzsisztáni pastunokat tömöríti soraiban. Vezetõje Mahmud Khán Acakzai. 1954-ben, a Wali Khán által vezetett Pastun Fivérek („Wror Pakhtun”) beludzsisztáni szervezete tekinthetõ elõdszervezetének. Alakulásakor szeparatista volt, ma már – annak ellenére, hogy nevében megtalálható a Pastunisztán szó – ez a párt is tartományi autonómiára törekszik.
Ebben a két tartományban sem a Muzulmán Liga, sem a Néppárt, sem más országos párt befolyása nem számottevõ, kizárólag a pastun és beludzs helyi nacionalista pártok képesek felvenni a harcot a politizált, militáns iszlámmal.
Beludzsisztánban a társadalmi-gazdasági elmaradottság, a törzsi rend konzerválódása és az afgán menekültek nagy száma kedvez az iszlám szélsõségesek térnyerésének. 2001 õszén, a tálib rezsim megdöntésére indított háború kezdetén az Északnyugati Határtartományban és Beludzsisztánban a szekularizált, nacionalista pártok még ellensúlyt alkottak a muszlim radikálisokkal szemben, ám elszalasztották a lehetõséget, hogy kivegyék a részüket a terrorizmus elleni harcból, és abból megfelelõ választási eredmények formájában hasznot húzzanak. Ehelyett az afganisztáni tálibok elûzése nyomán a térségben keletkezett politikai vákuum az iszlám szélsõségesek megerõsödésének kedvezett, akiknek támogatottsága alig egy év alatt megsokszorozódott. Mint már említettük, a 2002 októberi pakisztáni választásokon a hat iszlám fundamentalista párt szövetsége (MMA) már abszolút többséget szerzett a pastunok által lakott Északnyugati Határtartomány és Beludzsisztán parlamentjében.10
A pakisztáni hatóságok megítélése kettõs az MMA ellenzéki koalíciót alkotó és más iszlám szervezeteket illetõen. Amelyek kötõdnek Qazi Husszain Ahmed pakisztáni vallási vezetõhöz és annak Dzsamiat-i Iszlámí szervezetéhez (amelyhez közel áll Musarraf elnök), azokkal szemben nem lépnek fel, míg a rivális Dzsamiat-i Ulema szervezethez kötõdõket támadják.
Ugyanez a kettõsség érvényes az al-Kaidára is. Míg Beludzsisztán területén látványosan elfogták az al-Kaida számos tagját és prominensét, és átadták õket az amerikaiaknak, addig az afganisztáni tálibok szabadon szervezkednek a pakisztáni Beludzsisztán területén.
Musarraf elnök késõn ismeri fel, hogy az Északnyugati Határtartomány és Beludzsisztán iszlamizációja egész Pakisztán „talibanizációját” jelenti, s a politizált iszlám révén a politika iszlamizálása következik be.11
Az iráni fejlemények
Iráni-Beludzsisztánban sokkal kedvezõtlenebb volt a helyzet, mint Brit-Beludzsisztánban. Egészen az Öböl mentéig törzsi legelõk húzódnak, és a tengerparton nyomorúságos halászfalvak találhatók. Iráni-Beludzsisztán nem rendelkezett hagyományosan kiépített központokkal, mint a pakisztáni oldalon Quetta vagy Kalat, sem megszervezett ültetvényekkel, bányákkal, iparral, iskolákkal és értelmiséggel, mint a pakisztáni Beludzsisztán.
Az 1950-es években megfogalmazott stratégiai tervek, út- és támaszpontépítések, az Öböl-menti kõolaj-lelõhelyek intenzív kiaknázása azonban felértékelte Iráni-Beludzsisztán stratégiai jelentõségét, és mindennek következtében az iráni beludzsok együttmûködést alakítottak ki a pakisztáni területen élõ testvéreikkel. Ennek hatására az 1950-es évektõl az iráni beludzsok nemzettéválási folyamatai felgyorsultak. 1955-tõl Iráni-Beludzsisztán egyes vidékein gerillaháborút kezdtek vívni.
Az 50–60-as évek területfoglaló, útépítõ akciói kezdetben a törzsek spontán ellenállását váltották ki. Késõbb a határ mindkét oldalán élõ törzsek akciói az útépítésekkel, támaszpontépítésekkel szemben szervezett, koordinált formát öltöttek. 1965-ben immár mind az iráni, mind a pakisztáni oldalon, együttesen bontakozott ki felkelés a Marri és Bugti törzsek „országában”. Ezt a két kormány csapatai csak együttes erõvel, az 1964-es pakisztáni-iráni megegyezés szellemében tudták elfojtani (véglegesen csak 1978-ra).
A beludzs nemzeti mozgalom az iszlám rezsim negyedszázada alatt Iránban nem hallatta hangját.
2003 nyarán Iránban az 1999-es egyetemi megmozdulásokhoz hasonló diáktüntetések bontakoztak ki, amelyek mögött az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsa nevû szervezet áll, amely magába foglalja az 1965-ben alakult, kezdetben baloldali Mudzsáhidín-e Khalq szervezetet, amelynek vallásos szárnya 1981 óta Szaddám támogatását élvezte, ezért a szervezet a terrorszervezetek listáján szerepel. Nem véletlen, hogy a teheráni tüntetések után nem sokkal az iráni rezsimmel hagyományosan jó kapcsolatokat ápoló francia hatóságok bezárták a szervezet franciaországi irodáit. Az amerikaiak ellenben hirtelen szárnyuk alá vették õket és elérték, hogy a pakisztáni Beludzsisztánban táborokat kapjanak. A magukat marxistának nevezõ Mudzsáhidín-e Khalq aktivistái Irak és Irán után megjelentek Pakisztánban is.
Afganisztánnal és Irakkal ellentétben, Iránban a marxista népi mudzsáhidek is az iszlám rezsim ellenzéki frontjának alappillérét alkotják, különösen, ha az iraki síiták vallási szélsõségeseivel szemben együttmûködésre fanyalodnak az Iraki Kommunista Párttal.
Új háború Beludzsisztánban
A pakisztáni hadsereg a dél-vazirisztáni legújabb offenzívájával egyidõben katonai mûveleteket kezdett Beludzsisztánban, amelynek célpontját azonban nem az ujjászervezõdõ tálibok vagy pakisztáni radikális iszlám szervezetek, hanem a beludzs szekularizált nacionalisták ismét fellángoló harcai alkotják.12 Míg az egyik fronton a pakisztáni hadsereg Dél-Vazirisztánban az al-Káida ellen harcol, a másik fronton Beludzsisztánban al-Káida ellenes, szekuláris, nacionalista felkelõkkel szembesül. Nawab kbár Khán Bugti, Attaullah Khán Mangal és Nawab Khair Bakhs Marrí, – akik az 1980-as években a Független Beludzsisztán Kormánya néven a kabuli marxista rezsim vendégszeretetét élvezték –, több évtizedes hallgatás után ismét felkelésre buzdították törzseiket a pakisztáni hadsereg ellen. Attaullah Mangal hosszas londoni számûzetést követõen tért haza Pakisztánba, ahol tüstént letartóztatták három fiával egyetemben. Ezek a beludzs felkelõk éppen az al-Káida kiûzésére fogtak fegyvert területükön.
A gyéren lakott hatalmas beludzsisztáni területeken, amely Irán, Pakisztán és kisebb részben Afganisztán között megosztott, Teherán és Iszlámábád egyaránt a túlnépesedett régiók plussz népességének letelepítésére alkalmas területeket, nyersanyagforrásokat és stratégiailag létfontosságú területeket lát. A tartományok hatásköreit át akarja adni a szövetségi kormányzat a körzeteknek, a pastun törzsi ügynökségek elleni támadásokkal egyidõben meg akarja szüntetni a beludzs törzsek Dzsalaván, Bolan, Marri és Bugti ügynökségeit is. A beludzs nacionalisták azt mondják, az afganisztáni háború elcsendesedésével, de már Afganisztánban a két világrend konfrontációjának megszûntével, valamint az Indiához fûzõdõ kapcsolatok normalizálásával a stratégiai mélység biztonságpolitikai koncepciója idejét múlta, és tiltakoznak a három új támaszpont építése és a gwadari mélytengeri gigaproject, illetve az ezeket megelõzõ földkisajátítások ellen, úgy vélik, ezek megváltoztatják a térség etnikai arculatát. A katonai és paramilitáris egységek elleni mindennapos támadások, reakciók a folyamatban lévõ hadmûveletekre, amelyben a reguláris hadsereg többezer katonája és mintegy 1500 Baloch Levies milicista vesz részt. A beludzs harosok földgázvezetékeket támadnak, támadásokat intéznek a kvettai helyõrség és más katonai létesítmények ellen.
A harcokat a Beludzs Felszabadítási Hadsereg koordinálja, olyan földalatti szervezet, amelynek gyökerei a marxista Beludzs Diákszövetségig nyúlnak, amely az 1970-es-80-as években élvezte a kabuli rezsimek (Daud, majd a marxista rezsimek támogatását egyaránt) támogatását, és amely nemcsak az iráni és a pakisztáni hadsereggel harcolt, de az afgán menekültek pakisztáni táboraiban szervezõdõ nemzetközi muszlim militánsok ellen is.
A törzsi harcosok tiltakoznak Kohlu, Torban, Dast-i Godán, Khuzdár, Szui, Szinszila és Dara Bugti, valamint a makráni partvidéken Ghadar térségében az ellen, hogy a kormánykatonák erõszakkal ki akarták sajátítani a Bugti törzshöz tartozó Bakhlání törzs földjeit Szui Iszrál-i Thál körzetében, elbulldózerezve vályogházaikat, lerombolva sátraikat. Kohlu Kohán és Mawand térségében pedig az újonnan létehozott szövetségi határõrség egységei (Frontier Corps és az új Special Levies) támadást intéztek a Marri törzs ellen. Beludzsisztán középsõ térségére, Dzsalaván térségére is átterjedtek a harcok, amelyek során a hadsereg tankokat, helikoptereket, sõt bombázókat is bevetett a törzsi harcosok ellen, a nagy szárazságban elzárja az áramot szivattyús kutaiktól.
A regionális versengés
Jelenleg mind pakisztáni, mind iráni Beludzsisztánban óriási építkezések folynak, amelyek gigantikus tervek megvalósítására irányulnak. Ennek tétje a közép-ázsiai és az Öböl menti szénhidrogénforrások feletti uralom, a vezetékek és mélytengeri óriáskikötõk kiépítése a megfelelõ úthálózattal és egyéb infrastruktúrális követelményekkel egyetemben.
Irán elsõsorban indiai segítséggel építi ki az Öböl mentén Sah-i Bahr kikötõjét, az iráni kormány az afganisztáni Heratot Zahedánnal és Sah-i Bahrral összekötõ utat épít, míg Pakisztán kínai segítséggel fejleszti Gvadar mélytengeri meleg kikötõt. Pár esztendeje még mindkettõ nyomorúságos beludzs halászfalu volt.
Pakisztáni Beludzsisztán területén óriási támaszpontok találhatók: Szamungli, Paszní, Dalband. Utóbbiakat Musarraf elnök az amerikaiak rendelkezésére bocsátotta.
Támaszpontok, utak, kõolaj- és földgázvezetékek, kikötõk kiépítésén kívül Beludzsisztán az energiaforrások újraelosztásáért folytatott küzdelem gazdasági és stratégiai színterévé, nyílt küzdelmek terepévé válik.
A 2003 nyarán elkövetett quettai merényletek és a 2004. március 2-án, az Asúra körmenet ellen végrehajtott véres támadások egyaránt azt mutatják, hogy a korábban másfél évtizedig nyugodt Beludzsisztán egyre inkább hadszíntérré válik.13 Az Asúra körmenet elleni merényletért a Laskar-i Dzsangví szervezetét teszik felelõssé, amely a pakisztáni héjáknak és Musarraf elnöknek egyaránt kivételezettje.
A merényletekért nem egyszerûen a nyíltan újjászervezõdõ tálibok és a nyomukban settenkedõ al-Kaida a felelõsek, hanem általánosságban is megállapítható, hogy a vallási színezetû, szektáriánus terrorizmus áttevõdött Pandzsáb államból és Karacsi nagyvárosból a korábban csendes, ám startégiailag igen érzékeny Beludzsisztánba.14
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Quettában a síiták nem helyiek, mint a lahori és karacsii korábbi zavargások során, hanem afganisztáni menekültek, hazarák, akik az Afganisztánból átszivárgó tálibokról és al-Kaida tagokról hírszerzési adatokkal látják el az amerikaiakat (aminek következtében Beludzsisztánban számos al-Kaida tagot tartóztattak le). A pakisztáni hatóságok Indiát és Afganisztánt vélik látni a merénylet mögött, India kandahári és herati konzulátusait nevezve meg felelõsként.
India 1992, a Nadzsibullah-rezsim bukása óta pozíciókat vesztett a térségben, míg Pakisztán igen jó viszonyt tartott fenn a mudzsáhid és a tálib kormányokkal egyaránt. A 2001. szeptember 11-e utáni események, a tálib rezsim megdöntésére indított háború vesztese viszont Pakisztán, amely – miután Irak után a figyelem ismét e térség felé fordul – ki akar keveredni a vesztes pozícióból. A biztonsági kockázat által kiváltott politikai vákuum ismét e konkurrens helyi hatalmak vetélkedését indukálhatja a régióban.
Ha az Északi Szövetség hatalmon marad Kabulban, Irán, Oroszország és India támogatásával megszilárdíthatja afganisztáni pozícióit, amit Pakisztán nem akar. A tálibok és a pakisztáni radikálisok – a pakisztáni héják hallgatólagos jóváhagyásával – a síiták quettai mészárlásával megüzenték, hogy ellenzik az iráni befolyás növekedését a térségben.
Amennyiben a síiták további gyilkolása Iránt is bevonja az eseményekbe, és Teheránt akcióra készteti, meglesz a rég óhajtott casus belli, a teheráni rezsim ellen megindítandó amerikai lépések (nem feltétlenül katonai lépések, s amennyiben katonai lépések, nem feltétlenül nyílt akciók) legitimálása. Arra bizonyosan számíthatunk azonban, hogy a várható események tükrében Beludzsisztán geostratégiai szerepének további felértékelõdése várható.
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. Aiaz Ahmad: The National Question in Baluchistan. In: F. Ahmad (ed.): Focus on Baluchistan and Pushtoon Question. Lahore, People’s Publishing House, 1975.
2. Ayub Bakhsh Awan: Baluchistan: Historical and Political Processes. London, New Century Publishers, 1985.
3. Baluch Mohamed Sardar Khan- Bijarani Marri: The Balochis through Centuries. History versus Legend. Quetta, 1964.
4. Bray, D.: The Brahui Problem Delhi, 1934. p. 254.
5. Dupre, L.: Afghanistan. Princeton, 1978.
6. D’Afganisztán Kalanai. Kabul, 1359.
7. Fröhlich, D.: Nationalismus und Nationalstaat in Ettwicklungslandern. Meisenheim an Glan, 1966.
8. Harrison, Selig: In Afghanistan’s Shadow: Baluch Nationalism and Soviet Temptations. Washington, 1981. D.C. Carnegie, Endowment for International Peace.
9. Imtiaz Mohamed Khan: Baluchistan London, 1950.
10. Katona Magda: A monguz és az anakonda. „Népszabadság” 2003. február 18.
11. Katona Magda: Új dzsihád születik? Az asszimmetrikus hadviselés új formája Afganisztánban. „Felderítõ Szemle” II. évf. 2. szám 2003. július 72–79. o.
12. Katona Magda: Beludzsisztán, a nyugtalan tartomány„Magyar Nemzet” 2003. aug.16.
13. Katona Magda: Pakisztán a Janus-arcú szövetséges. „Magyar Nemzet”,2004. február 28.
14. Kudrjavcev, M.K.: Osznovnüje etnicseszkije gruppü naszelenija Zapadnogo Pakisztana. „Szovjetszkaja Etnografia”, 1952. No.2. 33–45. o.
15. Mardomhá-je Dzsahán dar Arqám. (A világ népei számokban). Perzsa nyelven. Tehran, 1375 (1996)
16. Mír Gul Khán Naszír: Táríkh-i Baludzsisztán. (Beludzsisztán története.) Quetta, 1952. I–II. I.
17. Pikulin, Beludzsi. Moszkva, 1958.
18. Romtanu Maitra: Why the US needs the Taliban? „Asia Times” (Hong Kong), July 30. 2003.
19. Wilcox, Wayne A.: Pakistan: The Consolidation of a Nation. New York, Columbia University Press, 1963.
Hivatkozások, megjegyzések
1 Pikulin, Beludzsi. Moszkva, 1958. p. 29. (« vissza)
2 D’Afganisztan Kalanai. Kabul, 1359. (« vissza)
3 Pikulin: Bragui. Moszkva, 1967. 28. o. (« vissza)
4 The Ethnic Composition of Afghanistan. Khatiz Organisation for Rehabilitation. Sapi Center for Pashto Research and Development. Peshawar, 1998. 67 o. 12. o. (« vissza)
5 Mardomha-je Dzsahan dar Arqam. (A világ népei számokban). Perzsa nyelven. Tehran, 1375 (1996.) (« vissza)
6 Aiaz Ahmad: The National Question in Baluchistan. In: F. Ahmad (ed.): Focus on Baluchistan and Pushtoon Question. Lahore, People’s Publishing House, 1975. 6–43. o. (« vissza)
7 Wilcox, Wayne A.: Pakistan. The Consolidation of a Nation. New York, Columbia University Press, 1963. 75–81. o. (« vissza)
8 Ayub Bakhsh Awan: Baluchistan: Historical and Political Processes. London, New Century Publishers, 1985. 169. o. (« vissza)
9 Harrison, Selig: In Afghanistan’s Shadow: Baluch Nationalism and Soviet Temptations. Washington, 1981. D.C. Carnegie, Endowment for International Peace. (« vissza)
10 Bush és Musharraf elnökök 2003. június 24-én a beludzsisztáni Szamungli bázison folytatott tanácskozásán ez a kérdés felmerült. (« vissza)
11 Maga Zafarullah Khán pakisztáni államfõ is beludzs nemzetiségû, ám törzse, a Dzsálí törzs nem vett részt 1973–78. között a Bugti, Marri és Bizendzso törzsek nemzeti felkelésében Zulfikár Ali Bhutto pakisztáni kormányzata ellen. (« vissza)
12 Kohlu térségében a Marri törzsi harcosok, Dara Bugti a Bugti törzs harcosai harcban állnak a pakisztáni csapatokkal. Navab Akbar Bugti, Navab Khair Bakhs Marri, Ataullah Khan Mangal beludzs vezetõk ismét hallatják hangjukat. Ezeknek a beludzs vezetõknek, akárcsak Walí Khánnak és Adzsmal Khattaknak, az 1980-as években a kabuli baloldali rezsimek adtak otthont. A Beludzs Felszabadító Hadsereg, amely a földalatti, baloldali Beludzs Diákszövetségbõl fejlõdött ki, gázvezetékeket támad meg és a quettai katonai támaszpont és más 3 támaszpont építés ellen emelte fel szavát. A támaszpontépítések ellen, a természeti források feletti ellenõrzésért, gazdasági, politikai jogokért küzd. A felkelés akkor eszkalálódott, amikor a londoni számüzetésbõl hazatérõ Ataullah Mangalt három fiával együtt letartóztatták. A pastun Nemzeti Aweamí Párt és a Pakhtunkhwa Párt szolidaritásáról biztosította a beludzs felkelõket. (« vissza)
13 2003. július 4-én a pénteki istentisztelet közben a pakisztáni-beludzsisztáni Quettában öngyilkos merénylõre erõsített bomba robbant egy síita mecsetben, megölve ötvenhárom embert és megsebesítve száztízet. Ez a legnagyobb merénylet a pakisztáni állam fennállása óta. (« vissza)
14 Erre utal a 2003. június 8-ai, ugyancsak quettai merénylet egy rendõrõrs ellen, tizenhárom rendõr áldozatának mindegyike szintén a síita közösség tagja volt. (« vissza)